Kedves Mindenki!

Gondoltam megosztom veletek az összejövős történetemet. Nem lesz egy szokványos story. Öveket becsatolni. Előre szólok, hogy hosszú lesz.

Peti 16 éves koromban lépett be az életembe. Éppen a születésnapom volt. Meghívtam az egyik közös barátunkat a kertünkben rendezett szalonnasütéses születésnapi bulira. Megemlítettem neki, hogyha van kedve, hozza el őt is. Erre a gesztusra a kamasz agytekervények rögtön csikorogni kezdtek, hogy én biztosan szeretnék tőle valamit. Jelentem, a barát tévedett. Ennek eredménye egy nagyon kellemetlen szakítós szöveg lett első este. "Inkább legyünk barátok."

Azok lettünk. Szépen lassan a legjobbak. Ő és a másik srác szinte a szobámban laktak. Mind a kettőjüknél nagyon rossz volt a családi helyzet. Hozzám menekültek. Szinte csak aludni jártak haza. Igazi barátok voltunk. Rengeteget sétáltunk a közeli erdőben, hülyéskedtünk, nevettünk. Egyik nap furcsa dolog történt. Peti a másik srác nélkül jött át. Ez már eleve gyanús tényezőnek minősült, mert szinte össze voltak nőve. Elém állt a konyhában és közölte velem, hogy ő szerelmes. Mondtam neki, hogy gratulálok és megkérdeztem, hogy és mégis ki a szerencsés választott. Közölte, hogy én lennék! Sajnos, válaszoltam, én nem vagyok szerelmes. Nem baj, válaszolta, ő nem adja föl. Vár, ha kell, ő megérti.

Várt. Másfél évig. Bennem még akkor sem mozdult meg semmi. Szerettem, mint embert, de nem tudtam rá férfiként nézni. Láttam, hogy egyre jobban szenved, de nem akartam hitegetni. Közeledett a karácsony. Mivel nem sokkal előtte eltörte a tükrömet, abban egyeztünk meg, hogy ajándék gyanánt pótolja azt. Egyik este velünk vacsorázott és anyuval lelkesen ecseteltük egymásnak, hogy milyen fantasztikus fotelt láttunk az egyik bútorboltban. Teljesen ártalmatlan beszélgetés volt, minden célzás nélküli. Eljött a szenteste és ő velünk töltötte a kora estét. Bementünk a nappaliba és ott volt a megbeszélt tükör. És a fotel. Én soha életemben nem lepődtem meg annyira, mint akkor. Sírtam. Ő nem mondott semmit, csak mosolygott. Akkor jöttem rá arra, hogy engem ez a srác mennyire szeret.

Január 2.-án felhívtam, hogy jöjjön fel hozzám. Szeretnék beszélni vele. Belépett a szobába és láttam a szemén, hogy halálra van rémülve, hogy mit fogok mondani neki. Leültettem és megfogtam a kezét. Elmondtam neki, hogy én nem akarok hazudni neki. Szerelmes még most sem vagyok. De adok egy esélyt ennek a kapcsolatnak. Próbáljuk meg.

Megpróbáltuk. Hét évig együtt voltunk. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Szeptemberben utoljára az én hangomra ébredt fel és nyitotta ki a szemét.  Még aznap éjszaka meghalt.

Hát ez lenne az én keserédes történetem. Mert ilyen is van.